Botrány Wilhelm Ehmer körül: Az ellentmondásos Lüdenscheid kiadó!

Botrány Wilhelm Ehmer körül: Az ellentmondásos Lüdenscheid kiadó!

Izgalmas esemény következik a Kulturhaus Lüdenscheidben június 25-én 18 órakor. Dr. Dietmar Simon, a „Reidemeister” szerkesztője Wilhelm Ehmer sokrétű életéről fog beszélni. „Wilhelm Ehmer három élete” címmel Lüdenscheid történetének egyik legvitatottabb személyiségének történetét világítja meg.

Wilhelm Ehmer (1896–1976) nemcsak főszerkesztője és kiadója volt Lüdenscheid legnagyobb napilapjának, hanem öt évtizeden át alakította a várost. Pályafutása látszólag zökkenőmentesen átlépte a feltűnő történelmi korszak küszöbét: 1933, a nemzetiszocialisták hatalomátvételének éve és 1945, a második világháború vége. A nácik alatt országos hírnevet szerzett az ebben a sötét időszakban megjelent irodalmi művekkel, ami jól mutatja életrajzának összetettségét. A Lokaldirekt jelentése szerint Dr. Simon az előadás során alaposabban megvizsgálja Ehmer denacifikációs aktáját.

Ellentmondásokkal teli élet

Ehmer gyermekkorát Hongkongban töltötte, mielőtt Hamburgba vitte volna. Az első világháború után 1939-től különböző országokban szolgált sajtóreferensként, a háború alatt pedig ma már undorítónak számító írásokat írt. Különösen figyelemreméltó a Völkischer Observer 1943-as cikke, amelyben szükség szerint ábrázolja a háborúban bekövetkezett halált. Ehmer 1943-ban egy bombatámadás során elveszítette jobb karját, fiai pedig meghaltak a háborúban. E személyes tragédiák ellenére a háború után elkötelezte magát a háború utáni nyugatnémet rend mellett, és aktívan részt vett a lüdenscheidi kiadó újjáépítésében.

1949-ben a lüdenscheidi polgári sajtó újjáéledt Ehmer irányítása alatt. Nemcsak társalapítója volt az Oszthatatlan Németország Kuratóriumának, hanem különféle pozíciókat töltött be a nyugatnémet sajtószövetségekben is. Ami különösen figyelemre méltó, hogy az Ehmer család vezette a Lüdenscheider Nachrichtent az 1980-as évek végéig.

Denazifikáció: fájdalmas folyamat

A denacifikáció a háború utáni német történelem központi témája volt. Ekkor körülbelül 8,5 millió német volt az NSDAP tagja. A társadalom megtisztítása érdekében elhatározták a denacifikációt, amely 1945 tavaszán, jóval az összes végrehajtási rendelet kiadása előtt kezdődött. Amint azt a bpb kifejti, a szövetségesek kezdetben nem hajtottak végre egységes intézkedéseket, és a különböző zónák letelepítését eltérően kezelték. A legszigorúbban a szovjet zónában hajtották végre, míg az amerikai zóna kevésbé szigorú megközelítést alkalmazott.

Frederick Taylor brit történész a „Háború és béke között” című könyvében leírja a denacifikáció kihívásait és igazságtalanságait: Az amerikai és az orosz megszálló hatalmak kezdetben szigorú intézkedésekre irányultak, de hamarosan szembe kellett nézniük a Németországon belüli nehézségekkel. Egy kritikus fejezetben Taylor foglalkozik azokkal a problémákkal, amelyekkel a denacifikációnak meg kellett küzdenie. Hangsúlyozza, hogy lehetett volna ezt a folyamatot jobban megszervezni, de a szövetségeseknek így is sikerült elérniük egy bizonyos fokú denacifikációt, bár az gyakran megakadt. Welt azt mutatja, hogy a végső megbékélési politika az NSDAP-tagok hivatalba lépésének kedvezett.

A történelmi felelősségről és a nemzetiszocializmussal kapcsolatos jelenlegi vita azt mutatja, hogy Ehmer élete és az ilyen témákkal foglalkozó események nagy jelentőséggel bírnak. Arra hívják, hogy ne csak az egyes emberek összetett életrajzát tekintse meg, hanem a háború utáni rendet alakító általános társadalmi folyamatokat is.